Hogyan adjuk el Budapestet a világnak? Van-e baj a paprikával? Mit gondolnak rólunk a külföldiek, és tudják-e rendesen hallgatni a zenéinket az arabok? A harmadik országimázs-konferencia központjában Budapest állt, a közös gondolkodáshoz még külföldi szakembereket is hívtak. Aztán mégis elmaradtak a nagy megfejtések, de legalább az oroszokról megmondták a tutit – számolt be az [origo] munkatársa.
Él és virul a PPP, na nem a public-private partnership, amikor a közületi beruházásba és működtetésbe bevonják a magántőkét, hanem a három jó öreg sztereotípia rólunk: a paprika, puszta és pálinka – részben ez volt az Antall József Tudásközpont, a Corvinus Egyetem és a We Love Budapest szervezésében megtartott harmadik országimázs-konferencia tanulsága. Ezúttal Budapest és arculata állt a fókuszban.
Egy konferencia alaphangulatát mindig meghatározzák a nyitóbeszédek. Volt itt jó angolsággal elhangzott beszéd, de olyan is, ahol az előadó még azt is robothangon olvasta fel papírról, hogy „nagyon örülök, hogy itt lehetek önök között”.
A magyar résztvevők mellett négy európai fő- vagy nagyváros turisztikai szakembere vett részt az előadásokat követő beszélgetéseken. A prágaiak, bécsiek, barcelonaiak és velenceiek elmondták, hogy náluk ezt így és így csinálják; de ha máskor nem, a költségvetések említésekor nyilvánvalóvá vált – például Barcelonában 40 millió euró van a turisztikai stratégiára, a Budapest Fesztiválközpont éves költségvetése ugyanennyi, csak forintban -, hogy tippjeik-trükkjeik nálunk csak korlátozottan működhetnek. Az mindenképp tanulságos volt, amit Martha Auer, a Vienna Brand munkatársa mondott, hogy ők előbb alaposan megkutatták, melyek azok a bécsi hívószavak, amelyeket nem ismer eléggé a világ, majd ezekre a hiányosságokra találtak ki egy-egy szlogent, erre építve a teljes reklámkampányukat. Megfűszerezve némi osztrák humorral.
A turizmussal foglalkozó külföldi előadók már az első blokk felénél megkapták azt a kérdést, hogy mi jut eszükbe Budapestről, ami aztán egyfelől nagy szomorúságot okozott a konferencia magyar előadóiban, másfelől megszabta az irányvonalat. Olyan fogalmak záporoztak ugyanis a szakemberek szájából, mint a jó ételek és a bor, a monarchiabeli múlt, Kelet-Európa, a történelmi épületek, a gulyás, a csárdás, a lovak, a pálinka, az 56-os forradalom és természetesen a paprika. A turizmussal foglalkozó magyar szakemberek azért keseredtek el, mert ők, mint mondják, egyfolytában azon fáradoznak, hogy igen szolíd büdzséjükből Budapest sokszínűségét és pezsgő kulturális életét kommunikálják a külföldnek.
Csetényi Csaba például – aki nem turisztikai szakemberként, hanem mint a Hamu és Gyémánt Média vezető-tulajdonosa, illetve húsz éve marketingszakember volt jelen a konferencián – meg is mondta kerekperec, hogy „felhúzta magát”, majd padszomszédjai tudatlanságát kezdte ostorozni, ekképp: „Abból, amit a két hölgy (bécsi és barcelonai) mondott, látszik, hogy fogalmuk sincs, kik vagyunk, és nem tudnak rólunk semmit”. Megfigyeltem, hogyan reagálnak erre a bécsi és barcelonai meghívottak: a pókerarcot választották. Így utólag kicsit sajnálatos, hogy egyiküknek sem jutott eszébe visszakérdezni, hogy a magyar szakiknak mi jut eszükbe a városukról, majd bosszús arcot vágni, amikor Barcelona esetében valaki például kimondja a Gaudí szót.
Horváth Gergely, a Magyar Turizmus Zrt. vezérigazgató-helyettese az ebéd utáni kerekasztalon amúgy megerősítette, hogy az említett sztereotípiák tökéletesen megfelelnek az átlagnak, ezt mutatják ugyanis kutatásaik is: a középkorosztály tényleg az említett PPP-mentén azonosít minket, a fiatalok viszont már a Szigettel. Érdekesség, hogy nemcsak a külföld, hanem a magyar vidék szemében is vannak előítéletek, ami Vitézy Zsófia, a Budapesti Tavaszi Fesztiválközpont igazgatója szerint inkább ellenérzés a fővárossal szemben, bár a fiataloknak meg pont a Budapest adta pörgés hiányzik.
Vitézy Zsófia is okozott pár felejthetetlen percet azzal, hogy több nemzetről is összefoglalta a turisztikai tudnivalókat. Az orosz turistákat például ekképp jellemezte: „nagy vásárlóerő, de kicsi kulturális érdeklődés”. Az arab és kínai turistákról pedig azt mondta, hogy bár érdekli őket a nyugati zene, de az eltér az általuk megszokottól, így sajnos nem tudják értelmezni, „meg kell tanítani nekik”.
Szerinte egyébként a már jól működő dolgainkat kellene támogatni. Példaként említette a Tavaszi fesztivált, a Karácsonyi vásárt, a gasztronómiai eseményeket, az Operát, a Duna-partot, a Szépművészeti Múzeumot és úgy összességében a múzeumokat. Illetve leszögezte azt is, hogy a jelenlegi költségvetésük „nem teszi lehetővé az arculatkutatást”, így nem tudnak célcsoportokra kitalált reklámokat elhelyezni a nagyvilágban. Egyáltalán reklámokat sem nagyon.
Aztán az második kerekasztalon Horváth Gergely, Lobenwein Norbert, a VOLT és a Sziget valamint a Balaton Sound egyik alapítója ült egy asztalhoz a Szimpla romkocsma egyik alapítójával, Zsendovits Ábellel, és koncentráltak együtt Budapest szórakoztató oldalára. Prágai kolléganője mellett ide osztották be Nicola Callegarót is, a Comune di Venezia munkatársát, aki azt az érdekes megjegyzést tette, hogy a világért sem akar faragatlannak tűnni, de Budapestet látva teljesen meglepődött, hogy „sokkal inkább Európa”, mint ahogy ő azt gondolta. Az első kérdés, amely vele kapcsolatban felmerült, hogy a hatvanezres olasz város, amely évről évre 20 millió turistával, valamint a sós tengeri vízzel folytat szélmalomharcot, milyen közös jelzők mentén kerül egy platformra Budapesttel. De mindegy is, legalább szimpatikus előadó volt.
A konferenciát aztán végül mégsem ő, hanem a prágai Katerina H. Pavlitová mentette meg, aki olyan juropéer előadás- és gondolkodásmódot hozott magával a Közgáz falai közé, amelyet addig csak a keresztnév-vezetéknév sorrendben kiírt névtáblák, illetve Bakos Piroska moderátor tojásszín outfitje képviselt. Meg is tapsolta a közönség, amikor arról beszélt, hogy nem érti a magyarok dühét, amikor azt hallják, hogy a paprikával azonosítják őket: „Paprika is cool, what’s wrong with it?” – csattant fel, ami kitűnő mottója lehetne a negyedik országimázs konferenciának. Szerinte a lényeg csak az, hogy jól kell kommunikálni a paprikát, ahogy minden mást is. „A sztereotípiákat kreatívan és humorosan kell kezelni, és nem dühöngeni miattuk” – fogalmazott meg egy másik tételmondatot. Amúgy éppen így cselekedtek a bécsiek akkor, amikor egy épületet tudatosan öltöztettek be Sacher-tortának reklámjelleggel.
Prágáról amúgy kiderült, hogy nem egy telhetetlen város: a kétezres évek derekán ki merték mondani, hogy elég volt, nem kell több turista, és nem kell több pénzt költeni az odacsalogatásukra sem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy rájuk is ragadtak olyan sztereotípiák, amelyeket utálnak: a legtöbb külföldi vendég a romantikát és az esküvői célpontot látja bennük (míg Budapestnek a legénybúcsús szerep jutott).
Nem vagyok turisztikai szakember, de érdeklődő közönségként valahogy végig az volt az érzésem, hogy az asztal mellől hiányzik néhány kompetens(ebb) szaki, akik nemcsak órákon át csűrik-csavarják a témát, hanem talán új paradigmákkal a zsebükben érkeznek. Illetve az is gyakrabban előfordulhatott volna, hogy a meghívottak – tisztelet a kivételnek – a kötelező önpromó mellett erősebben koncentrálnak a moderátorok kérdéseire, lényegre törő válaszokat adnak rájuk, és elkényeztetnek minket „Aha!”-élményekkel.
Vincze Barbara
