Akik

0
1

GSZT - Murányi Péter1970 előtt születtek, azok  valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De  tényleg!

Gondolj csak bele, 1970 előtt  születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem  volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont  bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A  gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt  semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem  voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk,  nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem.  Azért az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt  se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a  szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő  között, miért pazaroljak hát rá külön szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk,  ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a  szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv  telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő  fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem  tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt  hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk,  eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit  nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta  unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és  a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. 
(- Kisfiam, bemegyek az  iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol / – Hagyd csak  anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi  mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de  még egy McDonalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is  helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval.  Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit  tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis  itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E  vitamin, viszont “bedeko”-nak hívták és már ez is elég volt a  boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az  édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak  kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC  pereme alatt, pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még  háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki  már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az egyfajta  számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról,  Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről,  DVD-röl, Surround Soundról, Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy  mobiltelefonról.

Viszont voltak barátaink! Olyanok,  akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pinpong  asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és  beengedtek. Nem kellett megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az  övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval… Mégis itt  vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor  játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával  dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi  seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor  még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt  csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem  tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette  a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot,  más játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil  sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig  az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha  egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és  nem sírtunk otthon a szülőknek.

Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk.  Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak  mellénk.

Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség,  a bűntudat, a jóérzés, a felelősség.

Ismertük ezeknek a szavaknak a  mélységét.

Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt  kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak. “

És ma?
Véletlenül a micro-n  ütöd be a PIN-kódodat. 
15 különböző telefonszámod van egy háromtagú  családhoz és e-mailt küldesz a melletted ülő embernek. 
Azt mondod,  azért nem tartod a kapcsolatot a régi ismerősökkel, mert nincs meg az e-mail  címük.
Négy éve ugyanannál az íróasztalnál ülsz, de közben három  különböző cégnél dolgoztál.
A főnököd nem tudná elvégezni a te  munkádat. 
Minden tévéreklám végén szerepel egy  internetcím. 
Ha elmész otthonról a mobiltelefonod nélkül – amit életed  első 10, 20 ,30 ,40 évében nem is ismertél -, pánikba esel és máris visszamész  érte.. 
Reggel az első, hogy bekapcsolod a számítógépet, még mielőtt  kimész kávéért a konyhába. 
Mosolyogsz és bólogatsz miközben ezt  olvasod……
és most röhögsz magadon…

Gondold végig, hogy miért!?