Huszonharmadik emelet

1
3

Hotel Viru - TallinA nyugati vendégeknek a tallinni szállodában kijutott minden kényelem, sőt szép nők is – ám többségüknek sejtelme sem lehetett arról, hogy a KGB szinte minden szavukat hallotta, tudott minden lépésükről. A szovjet időkben a külföldiek csupán az akkori Inturiszt hotelban lakhattak, s csak a kirakatvárost láthatták. Az egykori lehallgató központ hamarosan múzeummá alakul, de mi még előtte betekintést nyertünk a legfelső emeleti titkos helyiségekbe.

Hosszú kabátot viselő, mogorva, szótlan alakok jártak rendszeresen a tallinni Inturiszt hotelba. A személyzet sem ismerte őket, kérdezni akkoriban nem volt szokás, de mindenki tudta, hogy nem akadályozhatja munkájukat. A sötét figurák egyenesen Moszkvából érkeztek, s a huszonharmadik emeletre tartottak. A legfelső szintre.

A szálloda 1972-ben épült, a politikai vezetés döntése értelmében ettől kezdve csak itt lehetett elszállásolni a Tallinnba érkező külföldi vendégeket. Máshol ugyanis nem volt adott minden eszköz a szovjet vendégszeretet kimutatására. A keleti blokk legjobb szakácsait alkalmazták, hegyekben álltak a finom fogások, a bárban drága pezsgőt és konyakot kínáltak, este pedig enyhén hiányos öltözetű, csinos hölgyek szórakoztatták revüműsorral a megfáradt vendégeket. Minden pontosan az ellenkezője volt a valóságnak, de remekül megfelelt annak a képnek, amelyet kifelé akart mutatni magáról a Szovjetunió, így az akkor a birodalom részét képező Észtországról is.

Nagyobb sétákat a városban is csak szervezetten lehetett tenni, a vendéglátók gondosan odafigyeltek, hogy a turisták és a helyi lakosok véletlenül se kerülhessenek közvetlen kapcsolatba. A személyzetnek is megtiltották, hogy a vendégekkel beszélgessenek, csak a recepciósok válthattak pár lényegre törő szót az érkező vagy távozó külföldiekkel.

A szovjet titkosszolgálat, a KGB viszont mindent tudni akart. Ügynökei, a hosszú kabátos alakok poloskákat helyeztek el a nyugati vendégek szobáiban, az étteremben, bárban szintúgy. A turistákról feljegyezték, hova mennek, kivel találkoznak, miről beszélgetnek. A „falnak is füle van” mondást itt szó szerint kellett értelmezni.

December közepén Peep Ehasaluval, az azóta Viru névre keresztelt szálloda kommunikációs igazgatójával jártuk be az épületet annak apropóján, hogy a huszonharmadik emeleten január 13-án KGB-múzeum nyílik. Tallinn ezen a napon veszi át hivatalosan az Európa kulturális fővárosa címet. Előttünk korábban a szálloda munkatársain (meg persze a KGB-n) kívül csak a Reuters hírügynökség munkatársa járt itt. Az ő tudósítása nyomán küldtem megkeresést a szállodának, ahonnan rövid időn belül vissza is hívott az igazgató, invitálva a hotel karácsonyi ünnepségére, majd bejárásra.

A szálloda vendégei jelenleg a huszonkettedik szintig liftezhetnek, ott még szobák találhatók. A rejtélyes legfelső emeletre nagy rácsos ajtó kinyitását követően jutunk fel.

Tallinnt köd borítja, de tiszta időben csodás innen a panoráma, az óvárost és a tengert is látni. Peep Ehasalu azt meséli, a felső szinten az 1972-es átadást követően étterem üzemelt, a KGB lehallgató központjának az egykori konyhából nyíló két helyiség adott otthont, itt dolgoztak az oroszok. Vagyis lényegében a spájzban. Az ügynökök egyik szobája irodaként működött, az írósasztalon a hagyományos, tárcsás mellett ma is ott áll a piros, számok nélküli forródrótos telefonkészülék. Amely közvetlen összeköttetést biztosított Moszkvával. Mellettük – a tárlat megnyitására készülve – két észtországi szovjet lap fekszik 1982-ből és 1984-ből; az egyik Brezsnyev, a másik Andropov haláláról ad hírt teljesen egyforma tördeléssel. A szomszéd helyiségben működtek a lehallgató készülékek központi egységei, amelyek a KGB távozását követően is itt maradtak, s porosodtak egészen mostanáig. Két nagy, páncélszekrény méretű szürke monstrum tárul elénk sok gombbal, kijelzővel, ezekbe futottak be a kábelek másik végükön a poloskákkal. Ha nem tudnánk, mik ezek, aligha mondanánk meg magunktól.

Mellettük nagy szekrény áll, amelyben érdekes relikviákat találtak a Viru szálloda munkatársai. Peep Ehasalu igazgató megmutat például egy régi szovjet katonai egyenruhát, amelyet itt tartottak, noha az ügynökök értelemszerűen mindig civilben jártak. S találtak egy furcsa pénztárcát is, amely kivételesen nem a vendégek politikai motivációit, hanem a személyzet megbízhatóságát volt hivatott ellenőrizni. A szálloda munkatársainak ugyanis kiadták, ha bármilyen értéktárgyat találnak, nem vizsgálhatják, nem nézhetnek bele, hanem át kell adniuk az arra kijelölt személyeknek úgy, ahogy van. Ezekbe a teljesen átlagos, kisméretű bukszákba festékbombát helyeztek, majd a hotel különböző részein „elvesztették” őket. Ha valaki kinyitotta, az elemre kötött patron felrobbant, s lemoshatatlan tintával borította be az illetőt. Így aztán, ha a pincérek, takarítók, hordárok közül kék-zöld foltokkal jelent meg valaki, az illetékes elvtársak tudták, hogy nem bízhatnak meg benne többé. S az igazgató mutat egy korabeli telefont is, az egyik vendégszobából való, benne a poloskával.

A titkos emelet folyosóira a megnyitóra készülve már nagy tablókat helyeztek, régi fotókat, prospektusokat mutatnak be rajtuk, köztük például a még épülő hotelban keletkezett tüzet ábrázoló felvétellel. Ennek érdekessége, hogy kevés fénykép maradt fenn vagy jutott egyáltalán nyilvánosságra, amely a Szovjetunióban történt nagyobb balesetet, kárt mutat be. Hiszen ilyen elvileg nem is történhetett a nagy Szovjetunióban. A propagandára jellemző, hogy az elegáns szálloda tervezésében, építésében finn mérnökök is részt vettek, de a hivatalos közlés szerint nem azért, mert jobban értettek hozzá, hanem mivel Nyugaton magas volt a munkanélküliség, Moszkva segíteni akart rajtuk. Egy másik tablón papírrubelek és észt koronák láthatók – január elseje, az euró bevezetése óta az utóbbi is történelem. A régi brosúrákon a táncosnők is megelevenednek, az igazgató szerint valóban színvonalas, kultúrált előadásokat láthattak a vendégek, akiket – tehetjük hozzá – ma már számtalan éjszakai lokál vár Tallinnban, egy a hotel alagsorában is. Változnak az idők.

Néhány éve teljesen felújították, átépítették az Inturiszt szállóból lett Hotel Virut, mivel tagja lett az egyik finn szállodaláncnak. Az éttermet levitték a második szintre, a több mint ötszáz szoba teljesen új berendezés került. A vezetékek cseréjekor bukkantak furcsa kábelekre, amelyek a huszonharmadik emeletre vezettek, ekkor sikerült feltérképezni, hogyan is működött a lehallgatórendszer. Minden szobát nem drótoztak be, csak azokat, ahová a nyugati vendégeket helyezték. Azt persze addig is tudták, hogy a legfelső szinten furcsa tárgyak maradtak, de nem foglalkoztak velük. 1991 tavaszán a KGB egyik napról a másikra tűnt el a szállodából, jóval azelőtt, hogy az ország ténylegesen kikiálthatta függetlenségét. A KGB-sek akkor már alighanem tudták, hogy lezárult a történelem egy fejezete.

A kommunikációs igazgató szerint nincs mit szépíteni a történeteken. A marketing-megfontolások mellett abban bízik, a tárlat megnyitásával talán sikerül kicsit jobban megértetniük a nyugat-európai vendégekkel, hogyan is működött a Szovjetunió, s hogy az néha már-már romantikus kép, amely sokukban él, leginkább annak a kirakat-, illetve háttérpolitikának az eredménye, a mely az egykori Inturiszt szállóban is működött. De a valóságnak semmiképpen nem felel meg. Elmesélem neki, hogy a berlini fal leomlásának huszadik évfordulóján brit és olasz újságíró-kollégákkal trabantoztunk a német fővárosban, majd kisvártatva egyikük megjegyezte: vicces ez az autó, kicsi, lassú és büdös, nem érti, miért lehetett ennyire népszerű keleten. Hasonló, nehezen megválaszolható kérdésekkel Peep Ehasalu is rendszeresen találkozik. Tőle nemrég azt kérdezte egy brit vendégük, miért hagyta a szálloda egykori vezetése, hogy a KGB csak úgy ki-be sétálgasson az épületbe.

Az éjszakát a szállodában töltöm, az igazgató közbenjárására „business class” kategóriájú szobában kapok helyet, olyanban, amilyenben egykor a nyugatiak is laktak. De a nagy testvér már nem figyel.

György Zsombor
/Magyar Nemzet/

1 hozzászólás

Comments are closed.