Kétféle embert ismerünk: az egyik a pacal szerelmese, a másik – sokszor anélkül, hogy megkóstolta volna – mereven elutasítja. Ma már rajongói klubok vannak, pacal ezerféle módon, hozzá a jéghideg rosé, néha köret sem kell, csak egy szelet még langyos fehér kenyér.
Az egykori kifőzdék hangulatát idézve netán viaszos vászon abroszon, de ugyan olyan jó a hófehér damaszton, a hófehér pacal némi vajszínű árnyalattal, ehhez ünneplőbe öltözött ínyencek, sokak számára ünnep a pacal napja, esetleg kovászos uborkával, vagy ecetes paprikával, jókedvű lesz tőle az ember, társasági étel, van ahol drágább, mint a rostélyos, készíthetjük pörköltnek, velővel, zúzával, körömmel, rántva, levesnek, fasírtban, előtte igyunk egy felest, ahogyan a „nagyfater” tette, pacalban egy élet, az élet nem reménytelen…
A világhírű portugál költő – Fernando Pessoa – így ír a pacalról:
Pacal – portói módra
Egyszer, téren s időn kívül, egy étteremben
hideg pacalt tálaltak elém szerelem helyett.
Szóltam finoman a konyha küldöttjének,
hogy melegen szeretem,
és hogy a pacalt (méghozzá portói módra) sohasem eszik hidegen.
Türelmetlenek voltak hozzám.
Hát sehol se lehet igazunk, még az étteremben se?
Nem ettem meg, nem kértem másikat, rendeztem a számlát,
és elkezdtem az utcát róni fel s alá.
Ki tudja mit jelent ez?
Velem történt, de én sem tudom…
(Azt jól tudom, hogy mindenkinek a gyerekkorában van egy kert,
a magunké vagy a közé vagy a szomszédoké.
Jól tudom én, hogy a játékunk volt ott az igazi úr.
S hogy a szomorúság csak a máé.)
Nagyon is jól tudom én,
de ha szerelmet kértem, mért hoztak nekem
pacalt, portói módra, hidegen?
Nem olyan étel az, ami hidegen ehető,
nekem mégis hidegen hozták.
Nem panaszkodtam, pedig hideg volt,
senki se tudja megenni hidegen, és ez hideg volt.
Somlyó György fordítása
