a tűzhely mellett és keverem-kavarom a lecsót, pontosabban lecsót teszek el. Télre, a zord időkre, mert tudom, hogy eljön majd a nap, mikor kívánkozva idézem az időnként túl meleg augusztust. Augusztus ízeit.
Igaz, hogy hagymát nem tettem alá, mert még nem tudom, hogy mihez fogom használni, de egy kis erős paprikával – épphogy – megbolondítottam.
Tettem el málna, sárgabarack, meggy és szeder dzsemet is. Zimankós, még fél sötét reggeleken majd ott mosolyognak rám a vajas kenyéren, összekacsintunk, köszönöm jól vagyok. Dzsemek kevés cukorral, alig tartósítószerrel – na jó, dunsztolva. Nem teszek alá vizet, főnek, rotyognak, saját levükben. Igazi ízek, hogy jobban induljanak majd azok a lucskos, ködös napok.
A jó dzsem erőt ad, feltölt, és benne van a biztatás: jövőre is lesz nyár. Öreg vagyok, megszoktam a reggeli édes ízt, az édes reggeleket, persze dzsem nélkül is lehet, de nem érdemes.
Ülök a reggeliző asztalnál – fél órával előbb felkelek, megterítek – és rálátok a televízióra. Ott csak lövöldöznek, véres halottak, éppen betörtek valahová, nem adta meg az elsőbbséget, hosszú, súlyos betegség után elhunyt… és még sorolhatnám tovább. Csupa szomorúság, keserűség.
Ezért is kell reggelente a dzsem.
