olvasom, Konrád György Kakasok bánata című könyvét, amelyből a Kakasleves előtt című fejezetet megosztom Önökkel.
<<Kalligaro gyerekkorában a kertben, a baromfiketrec előtt álldogálva, fültanúja volt egy párbeszédnek. Az egyik kakas a másik hogylétéről érdeklődött. A kérdezett azt mondta: boldog, hogy ízletes, morzsolt kukoricát kapott, és hogy nappal a ketrec előtt kapirgálhat. A másik keserűen felkacagott: „És azt nem láttad, hogy a húgunkat a szakácsnő kivette közülünk és elvágta a nyakát?” „Az én nyakam nincsen elvágva, de úgy látom a tiéd sem” – mondta a boldog, epikureus kakas, ám sehogy sem tudott megegyezni tragikus szemléletű barátjával. Kalligaróhoz fordultak, aki akkor még nem járt iskolába, és még értette a baromfinép beszédét, nemkülönben a kecskéét és a gólyáét is. „Uraim – mondta az ötéves békebíró -, az eset, amelynek önök mind a ketten szemtanúi voltak, megesett, testvérhúguk ígéretes életének egy könyörtelen konyhakés vetett véget. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy egy darabig még bírunk tovább élni a hozzánk tartozók halála után. Úgy hallottam, némelyik kakas szép kort él meg, aminek örülök, mivelhogy a kínai asztrológia szerint a kakas évében születtem, vagyis mondhatni rokonok vagyunk. De hogy önökből, kedves uraim, előbb-utóbb finom kakasleves lesz, netán fehérborral egy kissé megbolondítva, afelől nincsen kétségem. Egyikük azonban túl fogja élni és – ahogy illik – meg fogja gyászolni a másikat”. A két kakas nyomban azon tanakodott, hogy ki lesz az első, és ki a második, ezen majdnem összevesztek, mert mind a kettő második akart lenni, aztán tovább kapirgáltak, és a szemük okos bánattal volt tele. >>
