hallottam a történetet:
Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt.
Mindenkit gyűlölt, kivéve kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának: – ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést láthatta az egész világot, beleértve barátját is.
A fiú megkérdezte:
Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A lány a fiúra nézett és látta, hogy vak.
A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított.
Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell néznie, így visszautasította a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva az alábbi üzenetet hagyta a lánynak.
„Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tieid lettek, előtte az enyémek voltak.”
Valahogy így működünk, csak kevesen emlékeznek múltjukra, a volt életükre, az ígéreteikre és azokra, akik a nehéz időkben is mindig mellettük voltak.
Az én véleményem és csak halkan jegyzem meg: a műszem nem lát.
Murányi Péter
