A rossz étterem az, ahol semmibe veszik a vendéget, átvágják a számlával, a pincér pedig mindeközben haverkodik. Vagy épp rettentően taknyos. Van, ahol azért nem készült el az előétel, mert a szakács elfelejtette begyújtani a sütőt, és van, ahol a rendelt étel ehetetlen. Persze ebben a helyzetben a megoldás egyszerű, ahogy a pincérlány fogalmazott a panaszra: legalább tudod, hogy többet ne rendelj ilyet. Összeszedtük mi a legirritálóbb egy étteremben.
Azt eddig is tudtuk, hogy a szakma nem túl elégedett a hazai vendéglátással. Panaszkodnak a minőségi alapanyagok hiányára, az üzemeltetést nehezítő, felesleges szabályozásokra, a képzetlen munkaerőre, meg az igénytelen vendégre. Fórumokból, blogokból és a kollégák tapasztalataiból összeszedtük, hogy mi a legirritálóbb egy vendéglátóipari egységben. Erről a kérdésről korábban vidéki vendéglők garmadát megjárt celebeket kérdeztünk, akik leginkább a tisztaságra voltak háklisak, de olyan is akadt közülük, aki a harmónia hiányától vagy az olajszagtól kapott kiütést.
A legrosszabb, ami az étellel történhet, hogy romlott. Ezt jobb esetben az ember megússza egy kis gyomorgörccsel, de a kevésbé mázlistákat a saját születésnapi csülkük öli meg. Negyed ennyire sem súlyos, viszont annál irritálóbb, ha a leves hidegen érkezik, ha túl kicsi vagy túl nagy adagot pakolnak elénk, esetleg mást kapunk, mint amit rendeltünk. Mint az amerikai bloggerlány egy új étterem tesztelése közben. „Hosszú időbe telt mire végre felszabadult egy asztal. A pincércsajt nem érdekelte, hogy várunk, így leültünk magunk, majd vegetáriánus quesadillákat rendeltünk. Hosszú, nagyon hosszú idő után végre megjött az étel, de néhány harapás után már biztosan éreztem, hogy nagyon furcsa a zöldségek íze és állaga. A töltelék csirke volt. A következő tíz percet öklendezve töltöttem a mosdóban.”
Az ízlés persze szubjektív, de a rossz alapanyagból soha nem sül ki jó. „Múltkor Agárdon beültünk egy helyre ahol ki volt írva PIZZÉRIA! Erre a kishölgy, akinek három általánosa talán megvolt, kihozott egy mikróban megmelegített mirelit pizzát” – írja az Index fórumán Kütyüuniverzoom. Mondjuk még akkor sem biztos a siker, ha az alapanyag rendben, hisz a szakács is lehet béna. Vagy egyszerűen hülye. „Családi ünnep keretében egy klassz kis óbudai vendéglőben jártunk, ahol előételnek spanyol fokhagymás garnélát rendeltem. Dizájn tányér, körbe vékony szelet fehér kenyér, középen kis tálka, benne olaj, fokhagyma és a rák. Páncélban. Villával kellett kikotorni őket, hogy aztán megpucoljam az olajtól csöpögő rákot. Ez legalább akkora baromság, mint a kagylót héjastól kirántani” – meséli kolléganőnk. Peches pillanatokban a rossz alapanyag és a dilettáns szakács együtt jár. Például mikor másik kolléganőnk egy amerikai pizzérialánc éttermében hagyta ott a sűrített paradicsommal leöntött nyers tésztáját.
Bármilyen jó is a koszt, az éttermi élményt megöli a rossz kiszolgálás. Persze mindenkit más irritál. Van, aki a túlzott modorosságtól, van, aki a haverkodó pincérektől lesz frusztrált. Egyik fórumlakónk például utálja, ha a pincér úgy dolgozik, mintha ő tenne szívességet. „A legszebb az a jelenet volt, mikor kérnünk kellett, hogy ugyan már adjanak szalvétát is az ételek mellé. A pincér sértetten reagált, hogy márpedig szerinte ő tett az asztalra nyolc darabot a megérkezésünk előtt! Körbemutattam a szalvétahiányos asztalon, és megkérdeztem, hogy szerinte, akkor vajon hová tűnhettek? Erre sértett arccal hozott kézben három darab szalvétát. (a 8 főnek)”
Az sem kevésbé dühítő, amikor semmibe veszik az embert, és a pincér nem csekkolja az asztalt vagy nem hozza ki a rendelést.
Rbsat1 különösen utálja, ha nem vele foglalkoznak. „Az a halálom, amikor egy étterembe beveszi magát a felszolgáló, tulaj, alkalmazott haveri társasága és baromi jól érzik magukat a pultnál. Nem fogyaszt, csak pofázik. A személyzet az idő 90 %-ában velük foglalkozik, hangosan, trágár módon kommunikálnak zavaróan intim vagy irritáló témákról. Néha, csak véletlenül a dermedt vendégre sandítanak, láthatóan zavarja őket az idegen.”
Vannak persze olyan esetek is, amikor a felszolgáló egyszerűen ügyetlen vagy nincs benne semmi lojalitás. „Hárman ültünk be egy drága budai étterembe, ahol fiatal és tapasztalatlan pincérünk végigbénázta az estét, és a végén feltette a megdöbbentő kérdést: – Desszertet kérnek? Félkész és olcsó is. – Nem kértünk.” – meséli kolléganőnk.
Nagy Britanniában sem könnyebb: „A pincér közölte a feleségemmel, hogy az ő előétele azért nem készült el, mert a szakács elfelejtette begyújtani a sütőt. „
A legmeglepőbb persze az, amikor rájövünk: jelenlétünk nem kívánatos. „A feleségemmel és egy baráti házaspárral mentünk vacsorázni, az asszony nyolc hónapos terhes, a férfi épp befejezte a doktori disszertációját, így ünnepeltünk. Miután 45 percet vártunk az asztalunkra (volt foglalásunk), úgy, hogy nem engedtek minket – beleértve a kismamát – leülni, még a kiszolgálás is rettentő bunkó volt. A pincérnő láthatóan minél előbb meg akart tőlünk szabadulni, hogy a következő vendéget is leültesse, és ennek érdekében egy félig teli tányért rántott el a feleségem elől, akinek a kezében még ott volt a villa, rajta a falat, félúton a szája felé. Persze rászóltunk, ő pedig sértődötten rakta vissza a tányért, majd panaszkodni kezdett ránk a főnöknél.”
„Nyilván az zavar igazan, ha átvernek” – írja kollégánk – „Átvernek azzal, hogy szemétből csinálják a kaját, vizezik a sört, elszámoljak a számlát vagy nem azt adják, amit ígértek. Ne írják borjúnak a marhapörköltet, ahogy a disznót sem hívjuk malacnak. Ne legyen ponty a kárász, a harcsa meg vajhal.” Meg ne mondják azt, hogy ötven százalékos árengedményt kap a kedves vendég, miközben az ételek árából harmincat, az italokéból pedig húsz százalékot engednek.
Ha pedig átvágnak, de legalábbis megpróbálják, nem kell zavarba jönni. Fórumozónk ezt elegánsan oldotta meg. „A Zeneakadémiától nem messze, kiülős, sörözős klubszerű hely. Minden szép és jó, az árak átlagon felüliek, de az ember készül rá. Hét férfi fejenként hat sörére (1 sör átlagára 500 Ft volt) 40 ezret számolt a pincérsrác, mire mondtam neki, hogy 50-ből kérek vissza, és elhajtottam. Kicsit kikelt magából mikor meglátta, hogy egy 100 forintos van a tálkában, erre én is, hogy mit képzel magáról, hogy át akar verni. Kijött valami főnök, és aznap este ingyen ittunk.”
Egy másik lelkes vendéglőlátogató a számlát hanyagoló helyekre felkészülve fejlesztett ki nagyszerű módszert. Ha nincs rendes számla, nem fizet áfát, ugyanis „ha valahol nem kapok számlát, akkor az áfa összege címen kifizetett összeg valójában nem más, mint busás (elvégre 20–25%, mikor hogy) borravaló.”
„A pincérnőnél a kifejezetten rossz előételre panaszkodtam. – Legalább tudod, hogy többet nem kell ilyet rendelni – reagált.” Egy másik esetről kolléganőnk számolt be. „Egyszer Nyíregyházán volt dolgom grillezett jércével, amelyik valójában agyonfűszerezett, szárazra sütött csirkemell volt. Amikor kedvesen megjegyeztem a pincérnőnek, hogy ez a húsféle inkább a csirkére emlékeztet, elnevette magát: haha, azt hitted, majd igazi jérce lesz?”
A halálos ételmérgezés után a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy a fenti negatívumokból minden összejön. Ehetetlen étel, arrogáns kiszolgálás, pofátlan számla. Ebben a kategóriában ezt a történetet nehéz felülmúlni. A főhős átélhette, milyen, amikor az értelmezhetetlen étlap böngészése után semmi sincs raktáron, amikor el kell magyarázni a pincérnek, hogy a paprika nem bors, a tulaj megsértődik, mert a vendég számlát kér.
Nem végződött ugyan rendőrségi üggyel, de szintén minden fronton csődöt mondott az a budai vendéglő, amit kolléganőnk látogatott meg néhány hónapja. „Mikor beléptünk, a pincér remek helyre ültetett, ráláttunk a kertre és a Budai várra. Az egyetlen probléma az volt, hogy a többi asztaltól eltérően a miénk nem volt megterítve. Se terítő, se evőeszköz, semmi. Nos, ez így is maradt. Már a rendelésnél feltűnt, hogy a holtsápadt pincérünk rettentő taknyos, valószínűleg lázas is, mert úgy remegett a keze, hogy alig bírta el a tollat. A húgomnak nagyjából itt ment el az étvágya. Amikor prüszkölő pasas kihozta az amúgy közepes élményt nyújtó kosztot, még udvariasan utánaszóltam, hogy nagyon szeretnék egy kést is. – Ja, bocs – mondta és átemelte a másik asztal eszcájgját. Az étterem egyébként olasz konyhát vitt, de sajnos sikerült pépesre főzniük a tésztát.”
Homoki Róza
