a régi időkben – mondhatnám az átkosban – történt, hogy egy 500 fős több napos rendezvényt bonyolítottam, amelynek egyik programja egy múzeumlátogatás volt.
Mikor vége volt a rendezvénysorozatnak, akkor elkészítettem a végelszámolást, amely egymillió forint körül volt, a tételes elszámolásnál úgy emlékszem, hogy olyan 5000 forint körüli összeget jelentett a múzeumi belépőjegy.
Erre a megrendelő azt mondta, hogy ez a tétel a részletes árajánlatban nem szerepelt, – ezért nem fizeti ki.
Egymillió mellett ötezer. Hajthatatlan volt, nem fizetett.
Ekkor tanultam meg, hogy egy üzleti ajánlatnak mindenre kiterjedően, részletesen kell elkészülnie.
Ez jutott eszembe Pünkösd vasárnap, amikor a csodálatos, rendezett, hangulatos Tatai-tó partján beültünk egy szintén rendezett, hangulatos, kedves szabadtéri vendéglőbe.
Miért jutott eszembe a történet?
Mert az étlapot átnézve, – amelyen szerepelt a főszakács neve és, hogy az árak a felszolgálási díjat nem tartalmazzák – rendeltünk három fő ételt, majd az udvarias pincér megkérdezte, ki-ki milyen köretet kér. Ekkor megkérdeztem, hogy a különben szolid árak tartalmazzák-e a köret árát. Kiderült, hogy nem.
Kellemetlen érzés volt, nem tudtam, hogy egy kicsit becsapva érzem-e magam, vagy nem. Nem az összeg miatt, hanem az étlap a hiteles tájékoztatás eszköze. Mondhatnám árajánlat.
S, ha arra volt gondjuk, hogy jelezzék, hogy a felszolgálási díj nincs az árban, akkor gondolom, a köretre is ki kellett volna térni.
Ilyen „apróságokon” is múlik, hogy milyen a vendéglátás hitele a közvélemény szemében.
Különben kiváló volt a rántott velőhöz adott fűszeres burgonya és a rántott ponty melletti majonézes krumpli.
Mégis volt valami mellékíz.
Murányi Péter
