hogy a most következő sorok olybá tűnhetnek, mintha az árral szembe mennék.
A közeljövőben jelenik meg egy könyv, Pákozdi Judit szerkesztésében, amelynek címe: „Édesanyám főztje”. Az egykori Magyar Konyha interjúi vannak sorba szedve, 50 magyar híresség vall édesanyja főztjéről, s ebben szó nem esik konfitálásról, sokkolásról, fúziós konyháról.
Csak szépen egyszerűen, ízesen készültek a jobbnál jobb falatok, amelyre még ma is emlékeznek sokan. De tovább megyek, nem kell ahhoz híres embernek lenni, hogy valaki emlékezzen édesanyja főztjére.
Biztos jó dolog burgonyahabot enni porított bélszínnel, utána mákos guba krémmel befejezni az étkezést, biztos jó dolog kékre festett zöldborsó szemekkel köríteni a sajtfelfújtat és még sorolhatnám tovább, de ezek szerintem érdekességek … no, legyünk megengedők: gasztronómiai varázslatok.
A kérdésem az, hogy meddig fogunk ezekre az ételekre emlékezni, megmaradnak-e olyan emléknek, mint édesanyánk káposztás kockája, vagy töltött csirkéje.
Elismerem, hogy haladni kell a korral, különösen a konyhai gépgyártók kínálatával, de egy nemzet kultúrájához hozzátartoznak a hagyományos ízek, – az otthon ízei.
Valószínűleg ezért van nagy sikere a hagyományos gasztronómiai fesztiváloknak. Ezt ismerték fel a főzelékeket kínáló kifőzdék is.
Harminc – negyven évvel ezelőtt Budapesten számos tájétterem működött, amely nevében hordozta, hogy ott melyik magyar vidék ételeit lehetett megkóstolni – elfogadható áron.
Ezeket hiányolom a kínálatból. Az egyszerű családi kifőzdéket és tájéttermeket.
Aztán konfitálhatunk.
Murányi Péter
