A közönség elsősorban Kulka János Önételrajz című könyvének és a Good Food magazin hazai kiadásának képanyagáról ismerheti Pintér Árpádot. Azt már kevesebben tudják, hogy dolgozik éttermeknek is.
A munkáid alapján az volt a benyomásom, hogy mindig ugyanazzal a stylisttal dolgozol, vagy sokszor egyedül. Mikor hogyan dolgozol?
A Good Foodnál előfordult, hogy stylisttal dolgoztam, főleg a Kapolka Ágival, vele nagyon könnyen megtaláltuk a közös hangot. De úgy alakult, bármerre járok, ha megtetszik, veszek tányérokat, tárgyakat, amikkel tudok dolgozni. Amikor egy munkánál már világos, hogy mi a recept, otthon összeállítom a kellékeket, amik illenek a hangulathoz, és viszem magammal. Ez a magazinos munkáknál fordul elő, étterembe nem viszek semmit, ők a saját étkészleteiket, evőeszközeiket akarják viszontlátni a fotón.
A Good Foodnál amikor kimentek celebekhez, ki tálal?
Ott azért elég házias tálalások vannak, és akikhez kimegyünk, nagyon igyekeznek, lelkesek, sokszor külön bevásárolnak eszközöket a fotózáshoz.
A séfek általában elég öntörvényű, akaratos primadonnák, és te dolgozol néhány különösen erős egyéniséggel is. Nem szokott konfliktus kialakulni, nem akarnak beleszólni a fotókba?
Nem. Nagy részükkel baráti a viszony, velük különösen könnyen megy. A Kerekes Sanyival – Almárium Bisztró – évek óta haverok vagyunk, néha csak úgy beugrok, és ott röhögök velük a konyhán három órát. De a híresen határozott elképzelésekkel rendelkező Miguellel – Miguel Rocha Vieira a Michelin-csillagos Costes séfje – rögtön megvolt a közös hang. A Lajos – Bíró Lajos, Bock Bisztró – úgy adott nekem szabad kezet, hogy már oda se jön megnézni, mit csinálok. Szerintem az is szempont, hogy gyorsan dolgozom, nem szeretik, ha valaki túl sokat van ott, és leterheli az éttermet.
De van, amivel nem is lehet várni. Hogyan vészelted át a pár éve annyira divatos, mára már lefutó habmániát?
A séfek sokszor nem gondolják át, hogy már a vendég sem abban az állapotban kap meg egy ételt, ahogy ők azt összerakják a konyhán. Mire kiérnek vele, lerakják, a vendég még nézegeti is. Gondolj bele, hogy néz ki a Costesben egy étel, azt nem kezded el rögtön enni, van rajta mit nézni is. Ezért azt hiszem, hogy ráhagyhatunk egy kis időt fotózásnál is, hiszen abban az állapotban kerül a vendég elé. De előfordul, hogy ott, a lámpák alatt rakják össze az egészet. Vagy még a konyhában elmondják előre, mit hova raknak, milyen színekben, és esetleg ő hogy képzeli majd a képet, ami szerintem hülyén fog kinézni, de a kedvéért onnan is lefényképezem. Ezért sem szokott konfliktus lenni, mert mindig lefényképezem úgy is, ahogy ők gondolják, de utána mindig mutatok annál jobbat. Amit sokan imádnak, de nem hagyom, az az olajozás. Ott a beállítás, hozza, ecsetelné. Nem lesz jobb, olyan lesz, mintha aszpikos lenne. A régimódi petrezselymes-paradicsomos díszítéseket sem engedem.
Ami nem megy annyira, mert nem vagyok egy közvetlen alkat, így portréfotózásnál – séfportrékat is készítek, nem csak ételfotókat – néha nehéz áttörni a falat. Az többet igényel, ezért becsülöm nagyra a portréfotósokat, ott kapcsolatot is kell teremteni. Az nehezebb, nem mindig tudok feloldani valakit.
Huszár Krisztiánról mégis van egy szenzációs portréd, mi ennek a története?
Nem emlékszem pontosan, de gyanús, hogy már ittunk vagy készültünk rá. Tőle például frászt kaptam előre, de végül kiderült, milyen marha jó figura. Ugyanígy féltem a nagyon precíz Pesti Pistitől is a Bábelben.
Éttermi fotózásnál felmerülnek olyan trükkök, mint a reklámokban szereplő ételeknél és italoknál?
Nem, az egy másik szakma. Egy óriásplakátra készülő hamburger, pizza vagy sör fotójával bajban lennék. A plakátra fotózott sörhöz más a hab, a lé, nem is a sört töltik ki, kezelik a poharat, hogy a buborékok megtapadjanak rajta, a pizzát külön rakják ki, nem sütik össze. Az egy ipari meló, teljesen más. Jobban szeretem a spontán dolgokat.
Borkiöntős képeid neked is vannak.
Igen, de azokat egyedül, a saját stúdiómban elkészítem. Igen, azokat imádják az emberek, viszik, mint a cukrot. Odáig vannak értük.
Hogyan változnak a trendek az ételfotózás, tálalás területén?
Amikor kezdtem – 2006 körül – pont indult itthon a gasztroforradalom, akkor tanulgatta ezt mindenki, és akkoriban kezdtek el szépen tálalni. Minden szögletesre, kockaformára volt kitálalva, akkor ez ment, ezeket nagyon könnyű volt fotózni. Most a tálalás a rusztikus irányba megy, lásd a Takács Lajost – Olimpia étterem -, aki a végletet képviseli ebben. Ő annyira szabadon kezeli a dolgokat, nem parázik, lazán összerakja, és jó lesz. Mondjuk, nem akármire tálal, Néma Júlia kerámiaművész egyedi, kézzel készített tányérjait használja. Ahhoz én is így állok hozzá, nem egyforma stílusban fotózok mindent, a laza tálalást nem világítom körbe, inkább kiviszem természetes fényre. Ez illik egy olasz ételhez is, de a Costes esetében ez elképzelhetetlen, idegen lenne tőlük.
Ami most nagyon menő, és bár nem beszélek németül, de akkor is megveszem, az a Beef! magazin. Annak a stílusa nagyon tetszik most.
A könyvhöz – Kulka János: Önételrajz – bár bevilágíthattam volna az egész házat, végül természetes fénnyel és egy darab derítőlappal dolgoztam.
Dolgoztál másik könyvbe is?
Igen, például a Szabó Péter Halak és halételek című könyvébe. Az után ki kellett dobni egy derítőernyőt, mert olyan halszaga volt, ahogy a kis konyhában készült két napig a rengetegféle halétel. De dobtam már ki hasonló okokból másik ernyőt is, kettőt. Amúgy én vagyok a büdös fotós, ha munka után megyek egy buliba, mindenki megéhezik.
Miért szereted te is ennyire az álló képeket? Magazinokban jól használható, de neten az olvasó ellensége.
Ez szerintem jó trükk, régen én is erre mentem. Az agy nehezebben dolgozza fel az álló képet, hiszen a világot horizontálisan érzékeljük, ettől egy állóban már eleve van valami plusz, szokatlan.
„A gimnázium után a Práter utcai fotós suliba mentem, ott volt apám felszerelése, ez még javában a filmes-vegyszeres időszakban volt. Akkor rögtön elkezdtem Lajosmizsén a tanyacsárdában turistákat fotózni. Akkoriban ott évente 50 ezer német turista is megfordult, busszal hozták őket, megnézték a csikósműsort, mi lefotóztuk őket, volt egy labor, ahol, mire befejezték a kaját, mi előhívtuk, és kifizették. Hirtelen háromszor annyit kerestem, mint anyám, az 23 évesen vagány volt. Még arra volt jó, hogy megtanultam a gépet kezelni. Onnan a Kreatívhoz kerültem, amivel párhuzamosan a Bor és Piacnál kezdtem el borokat, palackokat fotózni, majd jött a Vendéglátás újság és az ételfotózás.
Fokozatosan alakult ez ki, a konyha soha nem volt tőlem idegen, szüleim a nyolcvanas években pizzériát üzemeltettek.”
Péter Anna
origo.hu
