Csabai Márk különös figura. Családi éttermükben pincérkedik, és munka közben vendégei és saját szórakozatatására írja regényeit. Mindezt évek óta. Az étterem nem változott, a mobil modernebb lett, és Márk az Ulpius-ház egyik legnépszerűbb szerzőjévé vált időközben.
Mit keres egy csárdában egy népszerű író?
Első kisregényem négy évvel jelent meg, azután, hogy végeztem az egykoron hangzatos nevű Dobos C. József vendéglátó ipari iskolával. Az vendéglátósos mivoltomhoz adott volt minden. Ott volt édesapám, a kocsmája, később általa felépített gyönyörű éttermünk, az Ilka Csárda – ami egy valós, ízig vérig családi vállalkozás – és a velem kapcsolatos meglátása, hogy ha másnak nem is, de pincérnek jó leszek. „Fogjuk rá”, hogy önkéntesen vállaltam az életre szóló ítéletet, igaz akkor sem jobb, sem másabb elképzeléssel nem rendelkeztem a jövőmmel kapcsolatban, akárcsak édesapám. Tehát, így leltem meg az ítéletemben a hívatásomat. Fiatal csálinger éveimet édesapám mellett töltöttem és megtanulhattam, de legfőképpen elleshettem a szakma csínját-bínját. Édesapám a mai napig szigorúan bánik velem és komoly elvárásai vannak – meg kell, hogy mondjam magas a mérce az ő személyében.
Tényleg mobilon írod a regényeid, miközben felszolgálsz?
– Igen, két kötetemet teljes mértékben.Éveken át az étterem mellett éjszakáztam, és bármixerként dolgoztam, versenyeztem is aktívan. Munka közben rengeteg érdekes emberrel és szituációval találkoztam, talán ezeknek a behatásoknak is köszönetem, hogy beindult bennem valami. Egy hétfői reggelen érzetem, hogy most valami másabb és leírtam az első mondatomat, amiből míg számomra sem volt világos, hogy ez valaminek a kezdete. Tényleg a mobiltelefonom írtam az első kisregényemet. Afféle kalandnak fogtam fel ezt az egészet. Ha üres volt a pultom, nem volt vendégem, nyitás előtt vagy zárás után voltam elővettem a mobilom, és pötyögtem az első történetemet. Sosem felejtem azt a 187.000 leütést hagyományos billentyűzeten… Igaz ehhez az egész kihíváshoz volt némi inspirációim is egy fiatal lány személyben. Nevezhetjük szerelemnek és bizonyítási vágynak is. A lényeg, hogy meg akartam mutatni neki és mindenkinek, hogy meglehet, nem járok egyetemre, de én is tudok valamit azon kívül, hogy levest hordok és hibátlanul eszem késsel és villával – bár az utóbbi tényleg ritkaságszámba megy manapság és talán nagyobb attrakció, mint a könyveim. Hagytam az árnak, hogy magával sodorjon, az ínhüvelymének meg hogy begyulladjon. Most már természetesen én is számítógépen írom a regényeimet( a pultomban munka közben), viszont a mai napig fontos része a munkámnak a telefonom. Belém rögzült ez a telefonos dolog… Jelenleg közel kétszáz darab jegyzet van a készülékben, ami csakis a regényeimmel kapcsolatos. Nevek, feljegyzések, információk és komplett könyvrészek.
– Nem dőlsz el egy forgószékben és próbálod meg az írást úgy, hogy nincs a kezedben egy tálca?
– Nem. Abban nincs sem izgalom sem kihívás.A mai napig aktívan dolgozom, és szinte el sem tudnám már képzelni az életem a vendéglátás nélkül. A vendégeimet nagyon szeretem. Rengeteg közülük, mára már olvasóm, és nem ritka pillanat, hogy megakad a kiszolgálás, mert éppen valakivel készítünk egy közös képet, vagy megtisztelő kérésnek teszek eleget azzal hogy aláírom valamelyik regényemet. Ilyen esetekben valamelyik kollégám veszi át addig a pályám. Örülök azoknak a visszajelzéseknek, hogy a könyveimmel valami pluszt tudok belecsempészni az emberek életébe és hiába, nem a jövedelmező „szakácskönyv műfajban” tevékenykedem, de így is összehozom a gasztronómiát a kultúrával. Hiszem, hogy a két dolog szorosan összekapcsolódik, ha máshol nem is, a mi éttermünkben biztosan.Én a munkámból merítem az ihletet.
– Mesélj az első könyvedről, kérlek.
– 2008-ban megjelent első kisregényem és a kezdeti széles körben (család, barátok vendégek) „inkább megmosolygós”, mint támogató kritikáikból merítettem a továbbiakhoz az erőmet. Nem adtam fel! Az lebegett az szemem előtt, hogy szakács szakmai ismeretek tanárom mindig azt mondta: „a jó munkához idő kell, a húsleves erejéhez pedig két nap”. Ugyanúgy csapoltam a söröket és írtam. Ezt követően jelent meg második kisregényem, aminek némi személyes indíttatása volt és utána 2011-ben valami beindult.
– Mi a jelen és a jövő a számodra?
Megjelent az Egy csibész naplója című regényem, immár saját nevemen. A megmosolygás széles körben cserélődött óvatos és halk támogatásra. Éreztem, hogy ekkor már megtaláltam, amit keresek. Felgyorsultak az események. Érkezett egy telefon, egy-két kávé, aztán már is az ország talán legelismertebb kiadójánál találtam magam. Jött újra az Egy csibész naplója, most karácsonykor követte a Nem tündérmese, és pár hét a legújabb regényemig aminek a címe: Az Áfi Ramón meló. Most már büszkén kijelentem, hogy széles körben támogatnak, és akik nem hittek bennem, talán mára már megeresztenek egy-egy jóleső vállveregetést is. Boldoggá tesz, hogy a hivatásomnak köszönhetően elérhető vagyok az olvasóim számára. Bejönnek hozzám, beszélgetünk, netán iszunk is valamit. Sokszor belesnek a pultba – ugyanis ott írok – hogy most éppen mit körmölök. Nekem azt tanította még Naszódi Katalin tanárnő, hogy jó pincért a jó felszolgálótól azt különbözteti meg, hogy szórakoztatni is tudja a vendéget. Mára belátom: igaza volt. Én így tudok szórakoztatni.
