A laikusokat meghökkenthette a lelkesedés, ami a szakmabelieket elfogta a hír hallatán: Széll Tamás, az Onyx étterem séfje tizedik lett a XIV. Bocuse d’Or szakácsversenyen. Hiszen hazánkban Dunát lehet rekeszteni az „Oscar-díjas olimpiai bajnok” mesterszakácsokkal – mit számít akkor egy tizedik hely? Csakhogy a Bocuse d’Or a világ legrangosabb kulináris versenye, aminek a döntőjébe még soha be sem jutott magyar.
„Fajtánként lemérték a zöldségeket, amiket a piacon vásároltunk, külön gyűjteni kellett a maradékot, s a végén azt is lemérték, hogy tudják, mennyi a pazarlás. Mesélték, hogy az amerikaiak levágták a sárgarépa végét, rendben, mínuszpont, Pacojetben előkészítve vitték be az alapleveket, az is mínuszpont. Olyan volt, mint valami házkutatás: tíz perccel a kezdés előtt késsel szurkálták a sóbödönt, nincs-e elrejtve benne valami, belekóstoltak az alaplevekbe, kibontották a fóliákat, lemérték – és leverték – a tálakat, beletúrtak a szemétbe” – meséli Széll Tamás a Heti Válasznak, milyen szigorú ellenőrzés mellett kellett helyt állnia az idei Bocuse d’Or nemzetközi szakácsversenyen.
A rangos tizedik helyet megszerző séf szerint a csúcsgasztronómia nem holmi „parasztvakítás”. Mint mondja, „a Bocuse d’Or következő európai selejtezője Stockholmban lesz. De a szállodai szobánkat már most elárasztották skandináv hústermékek reklámjával. Fogadni mernék, hogy a verseny kötelező alapanyaga egy helyi sertés lesz. Nem lenne rossz, ha egyszer a magyar mangalicáról beszélne a világ, mint most – a valljuk be, száraz, savanyú és émelyítően májas ízű – ír marháról. A skandináv államok már rég felismerték, hogy a csúcsgasztronómia nem pénzkidobás, hanem befektetés. Amióta az északiak ilyen jól szerepelnek a világversenyeken, amióta a koppenhágai Noma a világ legjobb étterme, harminc százalékkal nőtt a turizmusuk.”
/V. J/
