Nem múlhat el a november anélkül, hogy valamilyen libaételt – sült libacombot, ludaskását, libatepertőt vagy lúdgégetésztás levest – ne ettünk volna például Szombathelyen, a Márton-napi legenda szülőhelyén.
A Márton-napi libalakomáról szóló elsÅ‘ Ãrásos beszámoló 1171-bÅ‘l származik. Akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta elÅ‘tt meg kellett tizedelni. Mivel ilyenkor már le lehetett vágni a tömött libát, Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendÅ‘ben bÅ‘ven ehessenek, ihassanak. Úgy tartották, minél többet isznak, annál több erÅ‘t és egészséget töltenek magukba. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik” – tartották.
A lúd fogyasztásának hagyománya szorosan kötÅ‘dik az újbor fogyasztásához. Nem véletlen az egybeesés, hiszen épp novemberre fejezÅ‘dik be a must borrá alakulása. Márton emiatt a nagyobb borvidékeken az újbor védÅ‘szentje is. A bor és a liba gyorsan össze is kapcsolódott, német területen már a 12. században a Márton-ludat „szüreti vagy préslibának” is nevezték. November 11-én verték csapra az új hordókat a gazdák, ekkor került az asztalra épp a libasült mellé az úgynevezett libás bor vagy sok helyen Márton-bor, aminek még gyógyÃtó hatása is volt a hagyomány szerint.