Mélyen gyökerezik a szőlő Szekszárdon. Kelták és rómaiak, honfoglaló magyarok és középkori szerzetesek művelték a szőlőt a lankás löszdombokon és adták tovább számtalan emberöltőn át a tudást, a borkészítés titkait. S ma itt élnek közöttünk a titkok tudói, a bor művészei, akik az egykor méltán világhírű szekszárdi bort ismét a legjobbak közé emelik – ezt éreztük és sejtettük meg, mikor az öblös poharak fölé hajolva megéreztük a fenséges illatokat, élveztük a telt, bársonyos harmóniát, kiegészítve csodás ételek ízével, látványával.
Mindezt a zuglói kertváros, kockás abroszos vendéglőjében, a Csalogatóban, amely nevéhez méltóan szó szerint küldetést teljesített, mikor összehozta Eszterbauer János borászatát Poór István mesterszakács remekműveivel.
Találkozott a kecskesajtos babrolád tejszínes snidling mártása, az „Öröm” szekszárdi kékfrankos-kadarka rosé házasításával, amely szerelem volt első látásra.
Eljegyezte egymást a konyakban érlelt, libamájjal töltött sertés szűz „Nagyapám” kadarkájával.
„A Szekszárdi Bikavér az orvosságnál többet ér, aki issza hótig él.” – vallották az öreg szekszárdiak és emlékeztünk mi is a múltra, a Hunyadi rostélyossal.
Majd jött a kesernyés érintés, a karamell krémes képviselőfánk és talán szokatlan módon, de harmonikusan illeszkedve hozzá a borászat csúcsbora, a „Mesterünk” cuvé.
Ahogyan a vacsora végén Eszterbauer János megfogalmazta: „Remélem, találkoztak őseink szellemével a palackokban”.
Igazi csalogató szép este volt.
