In Memoriam Hetényi Károly

0
99

In Memoriam Hetényi Károly“Jól figyeljetek arra, amit mondok. Mikor a Prága Szállóba kerültem, a főűr megfogta a bal fülemet, megcibálta és így szólt: “te vagy itt a pikolófiú, úgyhogy jól jegyezd meg: “Semmit sem láttál, semmit sem hallottál. Ismételd el.” És én elismételtem, hogy az étteremben semmit sem láttam és semmit sem hallottam. Azután a főúr a jobb fülembe akaszkodott: “de azt is jól jegyezd meg ám – mondta -, hogy mindent látnod és hallanod kell. Ismételd el.” Én meg ámulva ismételtem, hogy mindent látni és hallani fogok. Így kezdtem.”

{module 221}

Hrabal Őfelsége pincére voltam című  művét idézem, s közben egy szépen megöregedett, valahol Angyalföldön, a Victor Hugo utcában, egy aprócska garzonban meghúzódó öreg bölcsre gondolok, akit volt szerencsém ismerni, s akiről dokumentumfilmet (A koronatanú – Hetényi Károly évszázada, 2011.) forgattunk Kálloy Molnár Péter barátommal.
A celeb-világ, a mesterkélt “úrelvtársi” közönykabaré reménytelen sötétjében szinte láthatatlanul élt köztünk ez a szívós, mégis törékeny, mély érzésű, javíthatatlanul naiv kisember, aki nem csak olvasta, de megélte a történelmet. “Karinthy inasa voltam” – sorsáról akár e címmel is írhattak volna regényt. Nem tették.

Hetényi Károly egy árvaházból kilépve lett a legendás New York Kávéház inasa, ahol testközelből figyelhette a Nyugat nagyjait és a korszak színészóriásait, köztük Csortos Gyulát, Jávor Pált, Karády Katalint. Megjárta az orosz frontot, volt roncskiemelő búvár, kártyázott Alfonzóval, látta sakkozni – és hallotta káromkodni – Karinthyt. Páger Antaltól életre szóló jó tanácsot zsebelt be borravaló címén. Hetényi úr titkok tudója volt: a kávéházi kultúra és a kávékészítés szakértője, aki sokáig megőrizte tudatában-emlékezetében-zsigereiben Fehér úr feketéjét a New Yorkból.

“A Nyugat nemzedékeit La Pavoni-féle henger alakú tartály várta, melyben egy 10 literes, egyszeri kávé szűrésére alkalmas berendezés működött” – árulta el nekünk, filmeseknek, a fontos részletekre élete végéig tűélesen emlékező egykorvolt pikoló.

Karcsi bácsi – ahogy Jan Dítě Bohumil mester regényében – mindent látott, mindent hallott. Emlékezett a New York fontos rítusaira, a kávéházi menetrendre is.
“Reggel ötkor érkezett a főpincér, és a közeli boltba négyszáz péksüteményért küldetett. Azután megérkeztek az első fecskék: a környékbeli üzletekben dolgozók megreggeliztek. Amikor ők a munkába siettek, befutott a művészvilág: álmos színészek, írók, újságírók tarka raja. Kávét kortyolgattak, “belebújtak” a lapokba. Délre teljesen megtelt a ház: az 1 pengő 90-be kerülő menü volt olyan híres, mint a fekete. Fél kettőkor Budapest leghíresebb cigányzenészei foglalták el az asztalaikat. Ilyenkor beszélték meg, ki hol fog játszani az éjjel. Négy óra tájban a környékbeli úriasszonyok uzsonnázni tértek be. Este hétkor eljött a vacsoraidő. A fehérnép hazatért, a férfinép birtokába vette a New Yorkot. A félemeleten kártyáztak, az emeleten a rulett forgott…”

A legendás Nyugat törzshelyén a sakk is népszerű  időtöltésnek számított. Karinthy Frigyes Roboz Jenővel sakkozott, fura stílusban. “Imádtam Karinthyt, pedig ő tudomást sem vett rólam, hiszen egy inas csak amolyan berendezési tárgynak számított – emlékezett Karcsi bácsi -, de mint mindenkit, engem is megnevettetett. Ha sakkozott, zengett a kávéház, mert a játékot kommentálta és káromkodott is hozzá. A legenyhébb az volt, amikor felüvöltött: “most akkor leütöm a te büdös parasztodat!” Azt már el sem merem mondani, hogy beszélt a királynőről…”

Karinthy-magánszámok ide, Roboz-féle vezércselek oda, Hetényi Károly kedvenc vendége Csortos Gyula volt. A színész valamiféle barátságot is ápolt vele, néha a hogyléte felől érdeklődött. “Volt, hogy 25 mignont rendelt egyszerre. De nem ő ette meg a finomságokat, hanem a kávéház két kutyája, Hacsek és Lenke. Csortos odadobta nekik az ízletes csemegéket, és ezt üvöltötte: “zabáljátok meg ti, mert én cukorbeteg vagyok…” – mesélte az öregúr presszókávét kortyolva, a kamera látni és láttatni képes üvegszeme előtt csibészesen felkacagva.

A kezdetekhez visszatérve, a mi hrabali hősünk a maga regényes startját így foglalta össze: “1935. szeptember 9-én kezdtem a New Yorkban. A Rózsák tere 1-ből, az árvaházból érkeztem. Barátommal, Otyepka Tiborral a városban kóboroltunk, éhesek voltunk, nincstelenek. Azon az őszi napon megálltunk a kávéház előtt; az épületet csodáltuk, ami nekünk maga volt Hollywood. Úgy bámultuk, hogy orrunkat rányomtuk az üvegablakra, ami feltűnt az üzletvezetőnek. Odaszólt nekem: “Ettél már máma, fiam?” Mondtam, hogy nem. “Na, ha megpucolod ezt a sárgaréz reliefet, annyit ehetsz, amennyit csak akarsz!” Kapva kaptam az alkalmon. Otyepka elszaladt. Nem is láttam többé, állítólag Kanadában élte le az életét. Én viszont maradtam, és jól teljesítettem, hát ott fogtak. Az igazgató pedig szólt: számítana rám inasként, s mivel a Fasori Gimnáziumban tanultam, felhívta az iskolaigazgatót az érdekemben, és megbeszélték: ha rendesen bejárok tanulni, délután fél kettőtől késő estig a New Yorkban teljesíthetek szolgálatot.”
A nincstelen kölyök ettől fogva napi 1-2 pengőt keresett. Pikoló  lett, aki egyebek mellett a szexuálisan túlfűtött vendégek asztalához a korabeli francia – ahogy ő mondta – malacos lapokat vitte, máskor csokor virággal szaladt a szépasszonyokhoz, de a lóversenyre is kijárt: a téteket nála tehették meg az urak. A kis inas a palotában kosztot, kvartéjt kapott. Kezdetben abroszokon aludt a pincében, majd – épp úgy, ahogy egy vérbeli hrabali hőshöz illik – meghúzhatta magát egy szobában odafent, a kávéház emeletén.

A New York mesés történetének, egyáltalán a nagybetűs kávéházi kultúrának a háborús idők vetettek véget. Hetényi Károly katonának állt, aminek hét év szovjet hadifogság lett az eredménye. “Egy lapáttal a kezemben estem fogságba” – mondta chaplini könnyedséggel a portréfilmben, majd avval folytatta, hogy a városi tűzoltósághoz osztották be, ahol a totális mozgósításkor negyvenhárom nő várta. A riposzt nem maradhatott el, rákérdeztünk: “Károly bácsi, csak nem idegenben, a hazától messze-távol talált rá a paradicsomra?”. A sokat tapasztalt főhős a kelet-európai kényszerkalandorokra jellemző édes-savanyú félmosoly kíséretében erre azt felelte: “csakhát, a hölgyek nem nagyon mosakodtak…”

Pokoljárás következett. Hetényi Károly fél tüdeje bánta a megpróbáltatásokat. Nemcsak az árvaházat és az orosz frontot élte túl, hanem családtagjai elvesztését is. Itthon pedig a régi pompa nyomát sem találta a Belvárosi Kávéházban, ahová 1947-ben visszatért: a csészékben nem is kávé gőzölgött, hanem forró sárgaborsóleves. Ezt itták akkoriban, minthogy se kávébab, se cukor nem rejtőzött a rommá lőtt raktárakban.

A Gundel Károlytól vendéglős diplomát kapó egykori inasgyerek nem is maradt sokáig a pályán. Roncskiemelő búvárnak állt, aminek köszönhetően 100 forintot keresett óránként, majd a szintén jól jövedelmező földalatti építkezésen dolgozott, mint keszonos. Ezerkilencszázötvenhatban a Pest-Budai Vendéglátónál lett üzletvezető. Vesztére. A forradalom kusza sodrában bebörtönözték; a felkelők hithű(!) kommunistának hitték. Úgy kalkuláltak, hogy aki a párt befolyása alatt álló vállalatnál szorgoskodik a sorsfordító időkben is, az csakis ávós lehet.

Nem az volt. Egyszerűen hidegen hagyták a történelem viharai, meg aztán azt tapasztalta, hogy a kocsmárost sosem háborgatják a barikád egyik vagy másik oldalán harcoló erők, mivelhogy az égetett szesz politikai rendszereken felülálló, mondhatni semleges létszükségleti cikk. Tévedett. Igaz, a börtönbéli víg napok sem tartottak soká’, mivel egy idő után nem volt, aki őrizze a rabokat. A kóter ajtaját elég volt meglökni, és ki-ki mehetett a dolgára. Karcsi bácsi is ment…

1956 után a Fészek fogadta be, ahol életre szóló barátságot kötött Királyhegyi Pállal. Állította, hogy a frappáns bölcseletek nagymestere találta ki a jó kávéházak alaptézisét, miszerint: “a vendégekkel foglalkozni kell. Ha kapnak egy kávét, eléjük tesznek egy friss kenyérrel megrakott kosarat és néhány újságot, sokáig megmaradnak a fenekükön”. Királyhegyi hű barátja is arra jutott: ilyen egyszerű a magyarázata annak, hogyan vált a New York New Yorkká, később pedig igazi fészekké a Fészek nevű műintézmény.
A Nyugat koronatanúja éveket töltött a Royalban is, mi több, kiismerte a Miami sajátos világát, ahol “kollégája” – az eszpresszó mellé – szép szőkéket ajánlott az uraknak, valamint megfordult a Dob utca sarkán a Meteorban, ahová egy nap átlagban háromszor járt ki a rendőrség, s ahol Biluska úr rendre elkártyázta a cipőjét. Persze Hetényi úrnak is voltak furcsa kedvtelései: hajnalonként, a Klauzál tér szabad levegőjén Alfonzóval kártyázott vagy sakkozott.

Életre szóló tanácsot mégis a Gellért szállóban kapott, Páger Antaltól. A színészóriás egyszer az asztalához invitálta és megkérdezte: “Te, én jó színész vagyok?” Hetényi úr válasza kitérő volt: “Nos, nem minden alakítását láttam…” Páger nagyot nevetett ezen, majd így folytatta: “Te tulajdonképpen majdnem színész vagy. Akkor leszel a szakmádban igazán sikeres, ha mindig önmagadat alakítod!” A borravaló elmaradt. A jó tanácsot azonban megfogadta a New York hajdani pikolója. Kilencvenegy évig, 2012 augusztusáig hű maradt a págeri intelemhez.

Nemrég csendesen távozott. Éppúgy, mint az a pincér, aki az Osváth utcai Kulacsban (merthogy ott is éveket töltött el…) egy Szomorú Vasárnap végeztével, borongós hétfő  hajnalon, karikás szemmel, lassú léptekkel, a tegnapi vacsorát tartalmazó ételhordót szorongatva, célba veszi a Nagykörutat. Szinte észrevétlenül. Igaz, Karcsi bácsi a körútig már nem juthatott el, mivel a kórház, a szentesített intézmény, a nagy ellátórendszer rideg végvára, a struktúra magába zárta – hol is másutt, mint – az angyalok földjén…

“És egy gyönyörű szobában találtam magam, itt minden fából volt, két kis ablak, körülöttük elvadult szőlőhajtások és kacsok dörgölőztek egymáshoz, és amikor kinyitottam az ajtót, egy körbe futó erkélyre léptem, az is fából volt, kilátással mind a négy égtáj felé, és itt is a vadszőlő ágacskái csapdosták az arcomat… letelepedtem a feltört ládára és összekulcsoltam ölemben a kezem és ujjonghatnékom támadt, szerettem volna tenni valamit… kinyitottam a bőröndömet, és annak tiszteletére, amit láttam és ami még várt rám, föltűztem azt a kék díszszalagot és a zakóm oldalára az aranyozott csillagot, és így mentem le a nappaliba…”

/Szabó Zoltán Attila/

{module 221}