Új sorozatot indítottak az Egy nap a városban blogon, azért, hogy hol vannak Budapesten a legjobb hamburgerek, gyrosok, fagyik. Hiánypótló jelleggel elkezdtek olyan éttermek után nyomozni, ahol tisztességes magyar konyhát üzemeltetnek, elfogadható áron.
„Az ötlet egyszerre jutott eszünkbe Ádámmal: amikor ismerőseink éttermet keresnek, mindig tudunk nekik ajánlani valamit. Amikor viszont azzal hívnak fel, hogy külföldi barátoknak szeretnék néhány ezer forintból bemutatni a jó magyar konyhát, rendszerint zavarba jövünk. Ismerünk olyan helyeket, amik elfogadható áron jó nemzetközi fogásokat készítenek. Olyanokat is, ahol tökéletes magyaros fogásokat lehet fogyasztani – felsőkategóriás áron.
Viszont idegesen vakarjuk a fejünket, amikor megfizethető, színvonalas, magyaros helyet kellett ajánlanunk. Így született meg az Ennék valami magyarosat-sorozat, aminek az első szereplője rögtön egy nagyágyú: a Kádár.
Az éttermet 1957-ben alapította Kádár Béla, aki családnevén osztozott az ország akkori vezetőjével. A sztori csodálatosan keretes szerkezetű, mert most Orbán úr a tulajdonos, aki azonban megelőzte korát: már húsz éve övé az étterem, pedig akkor még Antall volt a miniszterelnök.
De nemcsak egy tulajdonosról van szó: ő a szakács, ő az, aki körbejár és elbeszélget a nem ritkán külföldi vendégekkel, aki köszönti a törzsvendégeket, és ő a pénztáros is: csak nála lehet fizetni a bejárat mellett, bemondásos alapon.
A tulajdonosnak, és a személyzetnek, például a minket kiszolgáló, 1987 óta az étteremben dolgozó Katikának köszönhető, hogy a Kádár olyan végtelenül otthonos. Jópofák persze a klisék is, a hetvenes-nyolcvanas évek alsó-középosztálybeli hangulatát idéző kockás terítők, a szódák az asztalon, a megejtően szocreál környezet, a képek és feliratok a falon.
De mégis a személyzet hozzáállása és a vendégek ezzel szorosan összefüggő hangulata az, amitől egyből úgy érezzük, hogy törzsvendégek vagyunk. Nézzük az étlapot, közben Katika mesél. Kiderül, hogy minden napnak van valamilyen specialitása a folyton változó, tucatnyi fogás mellett. Kedd a vadasé, szerda a ludaskásáé, pénteken például a székelykáposzta a menő, szombaton meg mindenféle sóletet szolgálnak fel, ezek egyébként messze földön híresek.
A Kádár tehát a környék szellemének engedve (az étteremnek is helyet adó Klauzál téren a gettó felszabadításakor háromezer holttestet találtak) zsidó-magyar konyhát visz, méghozzá elsőrangút. Pontosítok: olyat, amilyet a nagymamánál ehetünk, amikor az csúcsformában üzemel. A Kádár nem fine dining, hanem tisztességes magyar étterem, ami meglátszik az árakon is: a levesek néhány száz, a főételek 800-1400 forintba kerülnek. És elképesztően laktatók.
Ádám nagyon élvezte a hideg gyümölcslevesét és a zöldbabfőzeléket fasírttal: utóbbit én például az óvodai emlékekre alapozva ki nem állhatom, a Kádárban viszont kifejezetten jó volt.
Hanem a savolyai sertésborda, amit én kértem! Hát az valami csodálatos volt. Megadta a zabálás önfeledt örömét, azt a fajta boldogságot, amit családi ebédeken él át az ember. Tömtem magamba a remekül, kicsit rösre sült krumplit, a hatalmas karajszeleteket, főleg, mert olyan bőkezűen, olyan nem EU-kompatibilis módon, boldogan fűszerezték borssal, sóval, olyan szépen sütötték egybe a hagymával ezt a fogást, hogy képtelenség volt betelni vele. Kenyérből adhattak volna frissebbet is, valami ropogós, jófajta pékségből szerzett péksütemény passzolt volna a fogás mellé, de így is kerek egész volt a történet.
A végén máglyarakást ettünk, de úgy jóllaktunk már Ádámmal, hogy ezt alig mertük kikérni, hiába ajánlotta olyan kedvesen Katika. Végigmért minket, aztán megkérdezte, hogy kettőbe szedjen-e egy adagot, amire mi boldogan mondtunk igent, aztán még boldogabban tömtük magunkba az utolsó falatokat a remek desszertből.
A Kádár szuper hely, ha valami hazait akarunk jó áron enni. Az ebéd levessel, főétellel, fél desszerttel, savanyúval, szódával, kenyérrel (fizetésnél utóbbi kettőt is be kell diktálni) kijön 2200-2600 forintból, ami a létező legalsó ár, ha valaki tisztességes ételt akar enni.
Szóval erősen ajánlott.”
/Egy nap a városban blog/
