A budapesti romkocsmák a főváros egyik legnagyobb nemzetközi vonzerejévé váltak
A Király utca irányából fiatal srác vág keresztül az úttesten, feje fölé fémtálcát tart. Az olcsó pizzaszeletek illata a Síp utcai padlásszobákig száll. A Dohány utca árkádjai alatt biciklis futár pihen, hátát a falnak dönti, dohányzik. Alig száz méterre, a Kazinczy utcában négy finn áll egy bérház előtt. Az épület romos homlokzatát bámulják. Aztán belépnek a széles kapun, amely fölött ívelt betűkkel, halványkéken a Szimpla felirat világít.
A Szimpla sikerének egyik kulcsa a mosoly. Aki először jár itt, biztos, hogy talál néhány olyan apró részletet, amely megragadja. Legyen az öreg kanapé, falon elrejtett gyerekjáték, vagy jól eltalált falfirka – meséli a huszonegyedik század hungaricumjáról Zsendovits Ábel, a Szimpla Kert vezetője.
Az igazi romkocsma azonban több ügyesen berendezett szórakozóhelynél. Tíz évvel ezelőtt, a romkocsmák hajnalán csupán egy szűk városi réteg látogatta az elhagyatott bérházakban berendezett bárokat. Mára a jelenség jócskán kinőtte magát, és Budapest első számú „exportcikke” lett. Olyan emblematikus szimbólum, mely hosszú, álomtalan álomban eltöltött évtizedek után stílust, és különleges vonzerőt ad a városnak.
A romkocsma számos dolgot ötvöz magában, amelyekből az évek során összeállt egy egész életstílusnyira való. Mondok egy egyszerű példát: a Szimpla koncepciójának része volt, hogy a helyen ne legyen pincér. Mi is jobban jártunk anyagilag, a vendégek pedig rá voltak kényszerítve, hogy kimozduljanak a magyar vendéglátóhelyeken addig megszokott statikusságból, és különböző ingerek, élmények érjék őket – mondja Zsendovits az alapítók terveiről.
Egy nagyváros stílusához ugyanis hozzátartozik a közösségi élet. S bár banálisnak tűnhet, hogy mindez a széktől a bárpultig megtett néhány méteren is kialakulhat, érdemes végiggondolni: húsz, de akár tizenöt évvel ezelőtt hány olyan hely volt Budapesten, ahol gond nélkül szóba lehetett elegyedni egy vadidegennel?
− A romkocsma a Budapesten egykor virágzó, majd az államszocializmus ideje alatt tudatosan elsorvasztott kávéházi kultúra újjászületése. Akárcsak a kávéházba, a romkocsmába sem csupán inni jártak az emberek, hanem megvitatni a világ dolgait. Igaz, amíg az Abbáziában vagy a New Yorkban a kor folyóiratainak cikkeiről folyt a társalgás, manapság a Fogas Házban vagy az Ellátó Kertben az interneten olvasott hírekről. A lényeg mégis ugyanaz: emberek gyűlnek össze egy jellegzetes formavilágú térben és véleményt cserélnek – véli Saly Noémi muzeológus. A budapesti kávéházak történetének kutatója egy másik párhuzamot is felvázol: ahogy régen a fővárosba érkező külföldit először a kávéházba vitték el cigányzenét hallgatni, manapság a romkocsmába viszik őket fröccsözni.
− A romkocsma azért válhatott életstílussá, mert harmóniában van a várossal. Amikor egy fiatal belép egy ilyen helyre, ugyanazt a patinás enyészetet látja, mint amikor a Nagykörúton sétál: a romkocsmák eklektikus berendezése nem más, mint a város építészetének leképeződése – teszi hozzá a kutató.
Akárcsak a kávéházaknál, idővel a romkocsmáknál is kialakult egy széles skála, amelyen belül egészen különböző stílusokat találunk. Kialakult az úgynevezett romkocsmalight, ahol a betérőt nem éri olyan töményen a posztszocialista eklektika, mint a Szimplában vagy a Dob utcában egykor működő Mumus Bárban. A Kazinczy utcában működő Mika Tivadar Mulatóban és Kőleves-kertben nagy eséllyel lehet belebotlani a budapesti művészvilág ismert arcaiba.
A Paulay Ede utcában található Ankert viszont az úgynevezett hipszterek, azaz a divatosan életunt felső középosztálybeli fiatalok gyűjtőhelye. Akadnak azonban olyan helyek is, melyek csupán abban emlékeztetnek romkocsma-gyermekkorukra, hogy gangos bérházak udvarán rendezték be őket: a Bazilika közelében található Ötkert, a Klauzál utcai Doboz, vagy a Nagymező utcai Instant már egyértelműen ráállt a nagyszabású konzumbulik szervezésére. Utóbbi háromnál jóval ötletesebb romkocsmavariáció a Nagydiófa utcai Grandio: a kétszintes bérház kertjében bár működik, az épületen belül ifjúsági szálló van.
Budapesten romkocsmázni ugyanis stílusos hobbi lett a nyugat-európaiak körében. Manapság már senki nem lepődik meg azon, ha egy kockás abrosszal letakart bádogasztal fölött egy Los Angeles-i angoltanár arról magyaráz asztaltársainak, melyik pesti utcában lehet a legfinomabb meggypálinkát inni. A romkocsma azonban nem csupán az alkoholról és a beszélgetésekről szól. Elég a nagyszabású kulturális térként működő, több helyszínváltoztatás után tavaly végleg bezárt Tűzraktért említeni. De a kezdeményezés, hogy a romkocsma egy új, környezet- és társadalomtudatos életstílus otthona legyen, most éledezik igazán.
Erről a Szimpla egyik asztalánál, az ámuldozó finneket egy kávéval kezében figyelő kaliforniai egyetemista, Logan így beszél: − Agrármérnöknek tanulok. A közelben lakom, egy vasárnap délelőtt lejöttem szétnézni a hetente megtartott termelői piacra. Ott barátkoztam össze az egyik eladóval, azóta a telkén dolgozom Zsámbokon. Azon azért még én is meglepődtem, hogy a Szimplában nyugdíjasklub működik. Elképzelem a sok öreget, ahogy sztoriznak az életükről a lampionok alatt, méregzöld fotelekben, kezükben egy fröccsel. Van stílusuk. Akárcsak a városnak, ahol élnek.
/nol/
