Várszegi Asztrik: Édesanyám főztje

0
9

Apámat és anyámat diákkori szerelem fűzte össze, 1945. március 27-én bombariadók és támadások közepette esküdtek Sopronban. Apámat, aki akkor fiatal karpaszományos tiszt volt, alegységével együtt egyik pillanatról a másikra Nagycenkről Németországba vezényelték. Anyámat csak úgy engedték el vele, ha összeházasodnak. Így apám katonai szolgálati ruhában, édesanyám pedig, aki cipészkisegítő volt szülei üzletében, munkaköpenyben sietett a templomba. Még elköltöttek egy rövid ebédet, aztán kocsiba ültek és menekültek. Ausztrián keresztül Bajorországba, a pockingi lágerbe kerültek.

Várszegi Asztrik

{module 221}

Igazában véve én már német földön indultam evilágnak, és csak azért nem születtem ott, mert édesanyám elborzadva a szörnyű körülményeken, elhatározta, ő itt nem hozza világra a fiát. Nagyon kalandos módon, nyolchónapos állapotosan megindult egy szenes vagon tetején haza, Magyarországra. Tudom, minden édesanya nagyon kötődik gyermekéhez, de a mi kapcsolatunkat ez a menekülés egy életre megpecsételte. Nem mert leszállni sem Mosonmagyaróváron, sem Hegyeshalomnál, mert félt az oroszoktól így egészen Budapestig utazott, s 1945 karácsony estéjét egy szál magában sírva, a Keleti pályaudvaron töltötte. Mindössze 21 éves volt.

Az első adódó vonattal hazament Sopronba. Amikor lerongyolódva, lesoványodva, a házuk kapujában találkozott saját édesapjával, az egy szegény kolduló cigányasszonynak vélte. Csak a hangjáról ismerte fel. Egy hónapra rá, otthon Sopronban megszülettem. Ott is nőttem föl és egy szem gyerek maradtam, mert anyám születésem után nagyon megbetegedett, többé nem lehetett gyereke. Talán emiatt, talán a családi háttér miatt – szüleim közben elváltak – egyre szorosabban kötődtem hozzá. Volt egy dackorszakom, amikor még ételt sem fogadtam el mástól. Ha későig dolgozott, én inkább elaludtam vacsora nélkül. Amikor szegény este hazajött, megpróbált legalább egy pohár kávét belémdiktálni.

1948-ban nagyon nehéz idők köszöntöttek a családra. Nagyapámat, mint Sopron egyik leggazdagabb kereskedőjét, kuláknak minősítették, megfosztották mindenétől. Nyugodtan mondhatom, hogy 52 évesen a halálba kergették, noha nem önként vetett véget az életének. A temetése napján még a családi házat is kifosztották, úgyhogy tényleg ott álltunk minden nélkül.

Édesanyám a kuláklány „bélyegével” hiába keresett munkát, mindenhol elutasították. Hosszú kálvária után végül a városi könyvtárban helyezkedett el. Itt dolgozott egészen haláláig.

Egyébként lány létére érettségi után a cipőfelsőrész készítő szakmában szerzett oklevelet, ami akkor szenzációszámba ment, de érthető volt, hiszen a család tagjai valamennyien a nagypapa kis cipészüzemében voltak alkalmazottak.

Azokban az években nagyon szegények voltunk, s én bizony válogatós kisgyereknek számítottam. Emlékszem olyan családi étkezésekre, ahol a főzőkanál mementóként ott feküdt az asztalon, noha soha nem kaptam ki vele. Anyám nagyon szeretett, de szigorú volt. Rendre, tisztaságra, magammal való törődésre szoktatott. Semmiféle kihágást, vagy gyerekkori próbálkozást, rendetlenséget nem túrt el, de sohasem büntetett szeretetmegvonással.

A korán nyugdíjba került anyai nagyszülőkkel nagyon sokat voltam együtt, közel is laktunk egymáshoz. Nálunk a háztartást többnyire a mama irányította. Ő, de az édesanyja is tipikus osztrák „beütésű” városi konyhát vezettek. Amíg jól ment, a nagymama hatalmas lakomákat rendezett, de aztán megszerettük a szegény emberek eledelét is, a krumplit, a babot, a kását. Apai nagymamám még puliszkát, sőt csiramálét is készített, s – mondhatnám – a század eleji paraszti konyha minden fortélya a kisujjában volt. Győr környékéről nagy családból származott. Tudott kenyeret sütni, szappant főzni. Általa ismertem meg a csiripiszlit, a csíráztatott gabonából készülő nagyböjti eledelt és a krumpliberét, ami a kedvencem volt. Ehhez lereszelte a krumplit, tojással meg egy kis liszttel összeragasztotta, és forró zsírban megsütötte. Egy környékbeli tehénkétől kaptuk a tejet, amelyet a nagymama mindig lefölözött, és tejszínt, túrót, vajat varázsolt belőle. Szinte mindent elő tudott házilag állítani.

Ha Robinson módjára egy lakatlan szigetre kerülnék, egy pillanatra sem esnék kétségbe, mert a nagymamától, a nagypapától megtanultam, hogy mit ad a föld, az erdő és hogy kell ezeket a javakat hasznosítani.

Életem nagy örömei közé tartozott, hogy belevontak a munkájukba. Például rendszeresen jártam velük libát tömni, és büszke voltam rá, hogy ha félrenyelt, ügyes kis ujjaimmal ki tudtam a gigájában igazítani a kukoricaszemeket. Ők tanítottak meg arra is, hogyan kell kukoricaszárból gyufaszálakkal ökröt, szamarat, jászolt, Kisjézuskát csinálni karácsonyra. Nagypapával, mi ketten férfiak, gyakran együtt villásreggeliztünk, ilyenkor azt mondta, gyere kisfiam, csinálok neked katonákat, – és vágott egy kis darabka kenyeret, egy darabka szalonnát, esetleg egy kis hagymát rá.

Nagyon szerettem az édesanyám főztjét. A bajor menekülés során megtanította a bajor parasztasszonyokat néhány magyar étel – például a darás mácsik meg a pörkölt – elkészítésére, közben pedig ellesett tőlük egy-két bajor fogást. Soproniak lévén, mi nem gránátos kockát, hanem grendírmarsot és nem császármorzsát, hanem smarnit ettünk. Jó soproni poncichter eledel volt a sterc is babbal vagy krumplival. Ezek mind-mind a kedvenceimnek számítottak, sok szeretettel és nagyon sok házipraktikával készültek. Így nem váltak unalmassá.

Anyám szeretett főzni és bámulatosan megszervezte a maga kis háztartását. Abszolút előrelátással élt: ritkán fordult elő, hogy valami hiányzott, a ház gyalázata lett volna, ha kölcsön kellett volna bármit is kérni. Amikor hazahozta a fizetését – ami általában kis pénz volt -, kinyitotta a fehérneműs szekrényt és szépen szétosztotta. Fejből tudta, melyik rekeszbe rakja a gázpénzt, a villanypénzt meg a többit. Ami maradt, abból gazdálkodott.

Gyerekkorom királyi eledele egy édesség volt, amiért éltem-haltam. Nem emlékszem rá, hogy hívták, talán lekváros darakockának nevezhetném. Mikor felnőttként, sőt fölszentelt papként hazamentem, mindig arra kértem, hogy örvendeztessen meg ezzel. Szegényke röstellte is, hogy a pap fiának ilyesmit főz, de kikényszerítettem belőle.

A karácsonyi menü nálunk a polgári tradíciót követte, volt benne kocsonya, sonka, főtt tojás. Hal nem került az asztalra. Az ötvenes-hatvanas években nehezen lehetett hozzájutni. Mint ahogy narancsot, szentjánoskenyeret és banánt is csak az ötvenhatos forradalom után láttam először. De jól megvoltam nélkülük is. A legkedvesebb karácsonyi emlékem édesanyám meg nagymamám közös szaloncukor főzéséhez fűződik. Kilókat tudtam bekebelezni belőle. Selyempapírba csomagoltuk – nekem a szélezése meg a csipkézése maradt – és fölkötöttük a fára. A habcsókot meg a kis vékony tésztakarikákat leszámítva, nem is volt nagyon más dísz rajta. A karácsonyfa nagysága nem volt fontos, a lényegre figyeltünk és nem arra, hogy mennyit tud az ember ajándékként alája halmozni. Emlékszem az 1956-os ünnepre – tízéves voltam -, egy inget, egy nadrágszíjat és az Ezeregyéjszaka legszebb meséit kaptam. Ez volt az összes ajándékom, mégis hihetetlenül boldog voltam.

A diós és a mákos bejgli, valamint a rétes különféle formáit egyaránt kedveltük. A káposztást nem annyira, de az almást, az almás-mákost, a túrós rétest én is nagyon szerettem. Ezeknek mindkét nagymamám művésze volt. A tésztát otthon húzták, és ha nem nyúlott, akkor anyai nagymamám mindig a rendszert szidta, amelyben már tisztességes liszt sincs.

18 éves koromban, érettségi után jöttem el otthonról, Pannonhalmára, szerzetesnek. Azért mondom, hogy jöttem, mert 1991 óta főapátként ismét itt élek. A karácsony estét az apátságban bensőségesen, az imádság és a közösségi együttlét jegyében szoktuk megünnepelni. Este fél hétkor meghirdetik az ünnepet és elénekeljük az első vecsernyét, ezt követi a rendi közösségben a közös vacsora. Gazdag hidegtál, tea, egy pohár bor és narancs jut mindenkinek. Gyerekkoromtól arra neveltek, hogy még a keveset is meg kell osztani másokkal, ezért meg kell mondanom -, még ma is lelkiismeret furdalásom van, amikor egy narancsot egymagam pusztítok el.

Lejegyezte: Pákozdi Judit 1994-ben

{module 221}