Néhány

0
1

Főszerkesztőnappal ezelőtt a Corvin moziban voltam és a jegyvétel után maradt még egy órám. Elindultam az új negyed felé, amely fantasztikus, elegáns, mintha nem Budapesten jártam volna. Ami különösen megfogott, hogy a modern épületek között meghagyták a „Grund-ot”, ahol a Pál utcai fiúk történetének egy része is játszódik.

Néhány nappal később – teljesen véletlenül kezembe akadt egy írás Geszti Pétertől, aki egy irodalmi esten mondta a következőket.

„Cím: nemecsek@grund.hu

Szia Ernő!

Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szo9brot is kaptál a múlt héten – 2007 őszén, a szerk. megjegyzése – a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítawsz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a múlandóság napját.

Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői se tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.

Te, Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek bajtárs, elvtárs, polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.

Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs.kir. hadnagy – élt 26 évet.

Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már az úgynevezett második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.

Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandban élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele, Hats and Caps.

Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép-színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett, lukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak.

Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.

Na és a Csónakos. Papuskám, az megúszott mindent. Melós lett a Weisz-Mannfredban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyült, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros – Ferencváros, hééé Ferencváros!

Te, Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk, lehet, hogy jobb is, hogy az az író háromszor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghalni, mint felnőni, és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
Haza, haza, nagy Há vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodok, ha kicsivel rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nem régóta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon, vagy üzenjen vele másoknak, és úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni. Neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön -, hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?

Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG, meg hogy BARÁTSÁG, BÁTORSÁG, BECSÜLET, ÁLDOZAT, MEGBOCSÁJTÁS? Ugye, mi azért így írjuk?

Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod most is te adod a bizonyosságot, mint ajándékot, pedig ez a te születésnapod.
Köszönöm neked.”

Murányi Péter